„Ő menekült, muszáj, hogy nyomorultabb legyen egy életen át nálam, ha nem menekült volna, most nem élne Belgrádban”: Emberek, mi van veletek?

„Van szimbolikus jelentősége!!! Ha 9 évig nem etettük volna ezeket, fizettük a számláikat, akkor mostanáig valószínűleg a házunk homlokzatát is kivakoltattuk volna, lenne új autónk és ki tudja, hogy még mi mindenünk...Most pedig egy lepukkant házunk van, törött mosdókagylóval, a megtakarításokról csak álmodozhatunk, míg őg szolgálati katonai lakásban élnek, a gyerekeik pedig Németországban..."

„Gyüttmentek”, „ők onnan”, „telepesek”, „az övéik”. Ilyen és hasonló jelzőkkel illetjük azokat, akik a kilencvenes évek háborúi elől voltak kénytelenek a szülőföldjükről elmenekülni.

A „Vihar” hadművelet negyed évszázados megemlékezésén a horvátországi otthonaikból elüldözött szerbséggel kapcsoltban a szerbiai médiát és a közösségi hálókat fotók és videók tömkelege árasztotta el.

Amikor is legyőzött, megalázott, ijedt és elcsigázott emberek utaztak végeláthatatlan konvojokban Szerbia felé. Mintegy a szerb nemzet legújabb kori szenvedésének szimbólumaként.

Negyedmillióan tartósan el kellett, hogy hagyják otthonaikat, míg közel kétezret megöltek vagy eltűntek. A menekültek főképp Belgrádban, Nisben, Újvidéken, Pristinában leltek új otthonra és kezdték az életüket nulláról újraépíteni.

Az új közegben egy újabb ütközetre kényszerültek az egzisztenciájukért és, hogy befogadják őket. Még manapság, 25 év távlatából is olvasni a menekültek rovására megeresztett, rosszalló kommentárokat.

Napjainkban a legfelkavaróbb bejegyzést annak a hölgynek a twitter-üzenete váltotta ki, aki családi házuk jelenlegi siralmas állapotáért a sok-sok éve hozzájuk menekült rokonait hibáztatja.

A pro-és kontra kommentcunamiban egyre többen okolták egzisztenciális gondjaikért a negyedszázaddal ezelőtt elmenekült, majd államilag és közösségileg felkarolt szerb honfitársaikat.

„Mégis mit kellett volna akár nektek, akár nekik másképp tenni? Sátrakban kellett volna élniük, akkor mostanára bepucoltátok volna a házatokat? Egyszerűen nem értem, hogy azon siránkozol, hogy annak idején segítettetek a bajba jutott rokonaitoknak? Lehet, hogy holnap ti szorultok az ő segítségükre, pláne ha már Németországban élnek. Másképp fogalmazva: az egyedüli humánus és igazságos dolgot cselekedtétek, amikor annak idején befogadtátok őket. B*szd meg a házad homlokzatát!”

Az érzelmi intelligencia hiánya

Ratko Božović szociológus álláspontja szerint közel három évtizedes probléma a befogadó szerbség és a menekült szerbség közötti, hol látványos, hol szőnyeg alá söpört ellentét. A szerbiai szerbeknek több megértést kellene tanúsítania a Horvátországból elmenekült, a maguk golgotáját megélt testvéreikkel szemben.

„Ez a mi fő hibánk. Nem vagyunk nyitottak és megértőek saját nemzettársaink iránt. Az emberek közötti erkölcsi határvonalak problematikája. A patriarchális, „szomszéd falutól” elzárkózó mentalitás. Ha nem vagy teljesen olyan mint én, akkor problémás vagy. A humanizmusunk eltunyulása mindez. Arról sem nagyon beszél senki itt, a szerb anyaországban, hogy amikor a konvojok a horvát határt átlépve megérkeztek Szerbiába, egyes nyerészkedő honfitársaink aranyáron árultak a tikkadt menekülteknek az ivóvizet. Ezért lenne szükségünk jóval magasabb érzelmi intelligenciaszintre, hogy ne tegyük másokkal azt, amit nem szeretnénk ha velünk is megtennének,” – nyilatkozta a szociológus a szerb Blic napilapnak.

"Az akkori helyzetről a korabeli szerbiai médiumok is tehetnek, hiszen késve számoltak be arról, hogy milyen hatalmas tömeg zúdult egyszerre az anyaországba." – árnyalta Božović a helyzetet.

"Hisz a horvátországi szerbek nem önként és dalolva jöttek, hanem mert elűzték őket. Azonos vallásúak, azonos nemzetiségűek, mint mi. Ha képesek vagyunk azokat gyűlölni, akik kissé mások, mint mi, akkor önmagunkat sem szeretjük!"